I. FEJEZET. - A fizikai mállás

A Föld felszinét laza talajtakaró borítja, mely óriási szőnyeg módjára takarja el a Föld kérgének szilárd kőzeteit. Volt idő, amikor ez a talajtakaró még hiányzott, s a Föld felszinét csak szilárd kőzet alkotta. A talajtakaró ma is állandóan változik, sajátszerü életet él, kelet­kezik, átalakul és elmulik. Ebben a kis könyvben éppen azokkal a természeti törvényekkel ismer­kedünk meg, amelyek a talajok keletkezését és elmulását szabályozzák és amelyek az egyes talajok sajátságait megszabják. Ezek a sajátságok az emberiség boldogulása szempont­jából rendkivül fontosak, hiszen ezek állapítják meg azt, hogy Földünk adott helyén mennyi ember éljen meg és mennyi jusson nékik a kulturából osztályrészül.

A mállás. A laza talajtakaró a Föld kérgének szilárd kőzeteiből keletkezett és keletkezik ma is. A természetben sok olyan erő müködik, amely a szilárd kőzetet felaprítja és átalakítja. Azt a folyamatot, melynek során a szilárd kőzet laza talajjá alakul át, mállásnak mondjuk, mig azok az erők, melyek azt létre hozzák, a mállás tényezői. Ezek az erők három csoportba oszthatók, u. m. a fizikai, a chemiai és a biologiai mállás tényezőinek csoportjába.

A fizikai mállás erői felaprítják a szilárd kőzetet, a keletkezett törmeléket elszállítják és bizonyos rendszer szerint osztályozva ismét lerakják. Az így keletkezett laza kőzettörmeléket chemiai erők átalakítják és a biologiai tényezőkkel egyetemben megteremtik azokat a saját­ságokat, melyek lehetővé teszik, hogy az elmállott kőzeten növényeket termelhessünk, vagy más szóval a kőzetet termőtalajjá alakítják át.

Tulajdonképpen a Nap melege az az erő, amely a kőzeteket elpusztítja. A kőzetek felmele­gedése és lehülése, a szél és a csapadék mennyisége, eloszlása és ereje mind a Nap melegével függnek össze.

Az egyenlőtlen felmelegedés hatása a kőzetre.
a) az egyenletesen felmelegedett kőzetet mutatja; b) azt, hogy terjed ki a kőzet felső része,
ha felmelegedik; c) hogy húzódik össze, ha lehül. Ha a kiterjedés és az összehúzódás
elég nagy, a kőzet felszini részei összerepedeznek. (VAN HISE után.)

A hőmérsékletváltozás okozta mállás. A Nap sugarai a kőzetet felmelegítik (inszoláció), éjjel a hősugárzás folytán a kőzet kihül (radiáció). Ennek az egyszerü folyamatnak mélyre­ható következményei vannak.

Az inszoláció által felmelegített kőzetnek csak a külső része melegszik fel, mert a kőzet rossz hővezető. A kőzet felmelegedett külső része kiterjed, mig a belső része, mely nem melegedett fel, nem követi ezt a kiterjedést. Ennek következtében a kőzet külső, felmelegedett részében feszültség keletkezik, mely oly nagy lehet, hogy hatására a kőzet összerepedezik. Éjjel viszont a kőzet külső része hamarább hül le, összehuzódik, ennek következtében a nappal keletkezett repedések még nagyobbak lesznek és a kőzet darabokra esik szét.

Szépen látható ennek a folyamatnak az eredménye a sivatagban, ahol a nappali és éjjeli hőmérséklet közti különbség vagy 60‑80 fokot is elér. Itt a felszint a hőmérsékletváltozások hatására keletkezett éles törmelék borítja be. A hegycsucsok lejtőit takaró törmelék jó része is így keletkezett.

A hőmérséklet változásai a kőzet egyes ásványait is úgyanígy érintik, mint az egész kőzetet: Miután az ásványok nem terjednek ki egyformán a meleg hatására, az aránylag durva szemü kőzetekben, úgymint a gránitokban, szabálytalan feszültségek keletkeznek, melyek az egyes ásványokat helyükből eltolni igyekeznek és végeredményben az egész kőzetnek az őt alkotó ásványokra való szétesésére vezetnek. Az egyes ásványok szine is befolyásolja ezt a folyamatot, mert a sötét ásványok erősebben melegednek fel, mint a világos szinüek. A tarka kőzetek ennélfogva hamarább esnek szét, mint az egyszinüek.

Egyenlőtlen felmelegedés hatására szétrepedt gránitszikla.
(WALTHER után.)

Maguk az egyes ásványok is összerepedezhetnek a hőmérsékletváltozás következtében beállt feszültség miatt. A jól hasadó ásványokban, p. o. a földpátokban ily módon számtalan finom repedés keletkezik, amelyek mentén a levegő és a viz behatolnak az ásvány belsejébe és megkezdik annak chemiai elbontását. Hatásukra a földpát elhomályosodik, szinét veszti és ez a folyamat a finom repedések mentén befelé halad.

A fagy repesztő munkája. Mérsékelt éghajlat alatt nagy szerepe van a kőzetek szétrepesz­tésében a fagy munkájának. Amikor a viz megfagy, térfogatának egy tizedével kiterjed és ezzel hatalmas repesztő munkát végez. Ha a hőmérsékletváltozások következtében keletkezett repedésekben levő viz megfagy, nagy kőzettömegeket repeszthet le. A magas hegységekben a szirtek lábánál levő törmelék legnagyobb része a fagy munkájának eredménye. A fagy hatására azok a kőzetek esnek szét leghamarább, melyek teljesen átitatódnak vizzel. Ilyen a legtöbb márga. A fagynak azonban ellenállnak a kőzetek akkor, ha a viz nem tölti ki egészen a pórusokat és a megfagyó viz kiterjedhet bennük anélkül, hogy a kőzet részeit szét kellene tolnia.

A szél koptató munkája. Nagy szerepe lehet még a kőzetek elkoptatásában a szélnek. A szélnek ezt a munkáját, mely a szél által hordott anyag segítségével történik, eolikus korróziónak mondjuk. A homokszemek, melyeket a szél a szikláknak vagy egyéb tárgyaknak hajt neki, lekoptatják, lecsiszolják a felületeket, melyekhez hozzáütődnek. A szélnek ez a munkája egyes helyeken igen jelentékeny, így p. o. Walther felemlíti, hogy a Transkáspi vasuti vonal mentén levő távíró drótokat 11 év multán ki kellett cserélni, mert átmérőjük felére csökkent a homokfuvás okozta kopás következtében. Egleston pedig reámutatott arra, hogy a városok utcáiból kifujt por, melyet a szél sírköveknek hajt neki, elég arra, hogy idővel a feliratokat elhomályosítsa, lekoptassa.

Egyéb aprító erők. Sok kőzetet aprít még fel a hullámverés, továbbá a folyók és a gleccserek munkája. De élőlények is készíthetnek törmeléket. Állatcsordák porrá zúzhatják a kőzetet, mely felett elhaladnak. Az emberi munka is sok port hoz létre. Valószinü, hogy az a por­mennyiség, mely az országuton keletkezik nehéz vagy gyors forgalom által, sokkal nagyobb, mint az a finom törmelék, melyet egy éppoly széles medrü folyam hoz létre.

A törmelék elszállítása. A különböző módon keletkezett törmelék ritkán marad meg keletkezési helyén. A lejtőről állandóan legurul vagy lecsúszik, a lejtő alján felhalmozódik és törmeléklejtőt képez. A törmeléklejtő hajlásának szöge az anyag nagyságától és alakjától függ, rendszerint 26 és 43˚ közt van.

A Dzsebel Kaszala nevü gránithegyet félig elfödő törmelék.
(WALTHER után.)

Száraz éghajlat alatt a törmelék a lejtő lábánál fel is halmozódik, ezeken a helyeken egész hegyláncokat találunk saját törmelékük alatt félig eltemetve. Ilyenek Belső‑Ázsia, továbbá az Amerikai Egyesült Államok nyugati részének hegyláncai.

A folyó munkája. Nedves éghajlat alatt a lejtőn végigfutó vadpatakok a törmeléket eltávolítják, a törmelék egészen el is tünhet a hegy lábától. Az esőviz, amely a törmeléklejtőn végigfolyik, szintén sok anyagot visz el. A törmelék a folyóba kerül, amely tovább szállítja. A szállítás alatt a törmelék egymáshoz ütődik, egymást súrolja, koptatja, és minél tovább tart a szállítás, annál apróbb szemü a folyó hordaléka.

Hohenburger a Mura folyón tanulmányozta a hordalék felaprózódását és azt találta, hogy a folyó hordalékának átlagos nagysága

			Gráznál	224 cm3
a	10	km-re levő	Gössendorfnál	184   "
az	56	"	Unterschwarzanál	81   "
a	83	"	Leitersdorfnál	50   "
a	120	"	Untermauthdorfnál	21   "

A távolság, melyet egy kőzetdarabnak meg kell tennie, hogy teljesen elpusztuljon, a kőzet minőségétől függ. A puhább kőzet hamarább kopik el, mint a keményebb; így például megfigyelték, hogy homokkődarabok, melyeknek átlagos súlya 40g volt, 15km‑nyi út után teljesen elkoptak, mig 36g súlyú gránitdarabok 278km‑nyi utat birtak ki. A szállítás alatt a hordalék legömbölyödik, és pedig annál tökéletesebben, minél messzebbre vitte a viz. De csak a nagyobb darabok gömbölyödnek le, a kisebbek a viz ellenállása következtében nem ütődnek egymáshoz és így nem is kopnak. Ziegler kisérletei szerint az 1mm‑nél kisebb átmérőjü szemek vizben nem gömbölyödhetnek le.

A folyó üledékei. Az elszállított törmeléket a viz idővel lerakja. A vizi üledékek közül első­sorban a folyami üledékek érdekelnek bennünket. A folyó egész hosszában, a forrás közel­ségétől a torkolatáig rakhat le üledéket. A hegyi patak gyors vize sok törmeléket hömpölyget medrében, melyet mindig mélyebbre váj, amint azonban elhagyja meredek hegyi ágyát és a hegység lábához vagy egy széles völgybe érkezik, medrét mélyítő folyóból medrét feltöltővé válik, mert a folyó esésének csökkenésével a viz sebessége és ennek következtében szállító ereje is csökken. A viz ekkor nagy mennyiségü hordalékot rak le. Az üledék legyezőszerüen terjed szét, törmelékkúpnak nevezett képződményt alkot, melynek terjedelme néhány négyzet­métertől több ezer négyzetmérföldig terjedhet. Minél nagyobb a törmelékkúp, annál lankásabb az oldala; nagy törmelékkúpok majdnem vizszintesek. Ilyen nagy törmelékkúpok töltik ki az Alföld medencéjét. Maga a medence süllyedés következtében jött létre egy elmult geológiai korban. A törmelékkúpok anyaga igen különböző nagyságú hordalékból, kavicsból és homokból áll.

További útjában a folyó mindig finomabb és finomabb anyagot rak le; először durva homokot, mely főleg nagy kvarcszemekből áll. A viz szállító erejének további csökkenésével nagyobb mennyiségü csillámpikkely is leülepedik, az üledék csillámos homok. További szállításnál a durva kvarcszemek száma mindinkább fogy és a csillámpikkelyekkel együtt nagyobb mennyi­ségü finom kőliszt is leülepedik, iszapos üledék keletkezik. Még tovább menve az üledék kizárólag finom kőlisztből áll, apró csillámpikkelyekkel. Ez a finomszemü üledék már az agyag sajátságaival bir.

Ezek az ártéri üledékek finoman rétegezettek és vizszintes elrendeződésüek. Vastagságuk rendkivül nagy lehet és attól függ, hogy mennyi törmeléket szállít a folyó és milyen mély a völgy, melyben az üledék lerakódik.

A tavak üledékei. A tavakban is nagy mennyiségü üledék rakodik le. A nagyobb tavak partján a hullámverés jelentékenyen pusztítja a part kőzeteit; a keletkezett durvább törmelék a part közelében rakodik le. A finomabb anyagot, a homokot és az iszapot azonban az áramlá­sok beviszik a vizbe és az egész tófenéken lerakják. Úgyanez történik a tóba ömlő folyók hordalékával. A durvább üledék a folyó torkolásánál leülepszik és ott deltát alkot, mig a fi­no­mabb iszapot tartalmazó viz, amely nehezebb, mint a tó vize, leszáll a tó fenekére, szét­terül és lassan lerakja hordalékát, amely finom, vizszintes, jól rétegzett iszapüledéket szolgál­tat. A folyók időszaki változásainak megfelelően az üledék szemcséinek finomsága is változik. Ilykép évgyürüszerü jelenség keletkezik és az egyes rétegekből megállapítható az egész üledék lerakodására szükséges idő.

Ha tengerbe ömlik a folyó, torkolatánál nemcsak az esetleg még magával hozott durvább anyagot rakja le, hanem a tengerviz sója a lebegő finom iszapot és agyagot is kicsapja belőle.

A szél mint szállító erő. A fizikai mállás termékeinek elszállításában nagy szerepe van a szélnek. A sivatagokban a mállás termékeit úgyszólván kizárólag a szél távolítja el. Amikor a szél végigsöpri a sivatagot, kifujja onnan a finomabb törmeléket és messzire elviszi. A szélnek ezt a munkáját Walther nyomán deflációnak nevezzük.

Minél hevesebb a szél, annál durvább szemü anyagot szállít. A finom port már a gyenge sze­lek is messzire elviszik, mig a homokszemek elszállítására közepes erejü szélre van szük­ség. A kivételes erejü nagy szelek apróbb kavicsokat is felkaphatnak, bár messzire nem viszik őket.

Általában véve a szélsebesség, mely szükséges, hogy adott sürüségü gömbalakú testet elszállítson, a sugár négyzetével arányos és viszont, a szél által elvitt szemcse nagysága a szél sebességének négyzetgyökével nő.

Porvihar a Kék-Nilus partján.
(WALTHER után.)

Szokolow orosz geologus megfigyelései szerint a különböző erejü szelek által elvitt legna­gyobb homokszem átmérője a következő:

	A szél sebessége másodpercenként	A legnagyobb  homokszem átmérője
Közepes erejü szél	4.5 - 6.7 méter	0.25 mm
Friss szél	6.7 - 8.4    "	0.5    "
"       "	9.8 - 11.4  "	1.0    "
Erős   "	11.4 - 13.0  "	1.5    "

Udden amerikai kutató számos mérésből azt következteti, hogy a legnagyobb kvarcszemcse átmérője, melyet a rendes erős szelek lebegve tartanak 0.1 mm, a legnagyobb szemcse azon­ban, melyet úgyanez a szél nem lebegve, hanem gördítve elvihet, mintegy 2mm átmérőjü.

A távolság, amelyre a szél a homokszemeket elviszi, természetesen függ a homokszemek nagyságától és alakjától; hosszabb ideig lebegve csak a legfinomabb részek maradnak, mig vagy a szél erejének csökkenése vagy az eső le nem csapja őket. Udden sok szélhordta üledék vizsgálatából az alábbi táblázatot szerkesztette azokról a legnagyobb távolságokról, melyekre közepes erejü szél különböző nagyságú kvarcszemeket elszállíthat (egyes szökésekben):

	Finom homok	melynek átmérője	1/4-1/8 mm	1 mérföldnél kisebb távolságra
Nagyon	"	"               "	1/8-1/16   "	néhány mérföldre
	Durva por	"               "	1/16-1/32 "	200           "
	Közepes "	"               "	1/32-1/64 "	1000         "
	Finom    "	"               "	1/64         "	a Föld körül

Ezek az elméleti távolságok azonban valószinüleg csak ritkán valósulnak meg, mert a széláramok ereje folyton változik.

Viharok igen nagy távolságokra szállíthatnak anyagot. Észak‑Németországban és Angliában a Szaharából származó anyagot észleltek, amely kiindulási helyétől 4000 km távolságra hullott le.

Hazánkban Wartha Vince az 1888 február 5. és 6‑án Csaczán lehullott sárgás szinü porról állapította meg, hogy vulkáni eredetü és valószinüleg Izlandból szállította hozzánk a hóvihar. A por északi eredetét bizonyítják a benne talált havasi algák egyes sejtjei.

A vulkáni por azonban még sokkal nagyobb távolságokat is megtehet. Az 1883. évi Krakatoa kitörés alkalmával a finom vulkáni por oly magasra repült ki, hogy a levegő felső áramlásai többször körülvitték a Föld körül, mig végre leülepedett. Ekkor heteken át olyan sok por lebegett a levegőben, hogy szabad szemmel lehetett a Napba nézni, annyira elhomályosult a fénye a sürü portól.

A pornak egy része a földkörüli utat 15 nap alatt tette meg. Ez a por lassacskán az egész Földön leülepedett és az összes jelenkori üledékekben megtalálható.

A porhullások tömege is rendkivül nagy lehet. Az 1901. évi március 9‑12‑iki nagy poreső Európába 2 millió tonna port hozott, mig Észak‑Afrikában 1.5 millió tonna hullott le. Európában ekkor 437.500 km² területen átlag ¼ mm vastag porréteg keletkezett. Ez a por Walther szerint legalább 4000 km utat tett meg.

Hazánk egyes vidékein most is elég tekintélyes mennyiségü por esik le. Így p. o. Lóczy Lajos mérései szerint a Balaton fenekére évente ½ mm vastag porréteg hull le a levegőből.

A szélhordta üledékekben a szél munkáját felismerhetjük az üledék ásványos összetételének egyformaságából s az egyes ásványszemcsék alakjából is. Képzeljük el, hogy valamely folyó partján a vizlerakta csillámos homokot a szél megragadja és lassan a parttól befelé viszi. A szállítás alatt a homok összetétele megváltozik. A szél úgyanis a finomabb részeket, továbbá a pikkelyes alakú ásványokat, a csillámokat, hamarosan kifujja. A puhább vagy könnyen hasadó ásványok a homokszemek egymáshoz való ütődése és surlódása következtében felaprózódnak és szintén kifuvódnak úgy, hogy végül csak a legkeményebb, legellenállóbb ásványok maradnak meg.

Az 1901. évi március 9-12.-i poreső alkalmával lehullott por.
A sötét foltok a porhullásos területeket jelzik.
Az afrikai eredetű por a Keleti tengerig jutott el. (HELLMANN után.)

A szélhordta üledékek szerkezete. A szállítás alatt a száraz homokszemcsék egymást kölcsönösen gömbölyüre koptatják. Minél messzebbre történt a szállítás, annál tökéletesebb a szemcsék legömbölyödöttsége. Miután az 1 mm‑nél kisebb szemek vizben nem kopnak, az ennél kisebb gömbölyü szemeket a szélműködés eredménye gyanánt kell tekintenünk.

A szél a homokszemeket nagyság szerint is szétválasztja. Erre vonatkozólag szintén Udden végzett értékes megfigyeléseket. Ő egy hengert helyezett el egy szirt tetején 30 méter magas­ságban a Mississippi felett. Ebben a hengerben felfogta a különböző sebességü szelek által hozott port. A porszemek nagyságát megmérte és méréseiből azt a következtetést vonta le, hogy a szél a különböző nagyságú szemeket oly módon választja el, hogy az egyik fokozatú üledék nem megy át messzire a másik fokozatú üledék területére. Vagyis a finom kavicsot vagy homokot a szél nem viszi át a por területére, ennek folytán a szél által lerakott üledék nagy területen egyforma. Udden következtetéseit megerősítik a különböző sivatagokban végzett megfigyelések.

A szélhordta üledékek szemcsenagyságát illetőleg Szokolow szerint nem ismerünk olyan üle­déket, melyben a szemek nagysága 4-5 mm‑nél nagyobb volna, rendesen kisebb az 1 mm‑nél. Hazánk nagy homokterületein a homokszemek nagysága 2 mm‑nél kisebb, a legtöbb szemcse átmérője 1 és 0.2 mm közé esik.

A szélhordta üledékek anyagának végső eredete sokféle. Csak kis részük köszöni eredetét közvetlenül a szél munkájának. Nagyrészük a kőzeteknek az inszoláció következtében beálló szétdarabolása útján jött létre. Sok köztük a vulkánok kitörésekor kirepülő finom anyag, amely messzire elszáll és az eredeti kitörés helyétől nagy távolságra rakódik le.

A szél nagyon sok anyagot fuj ki a folyók árterületéről, továbbá a tavak kiszáradt medréből és az apálykor szárazzá váló tengerpart homokjából is. A nedves talajt a szél nem kezdi ki, előbb felszárítja azt és csak azután dolgozza át és fuj ki belőle mindent, amit felemelhet.

A futóhomok. A szél erejének csökkenésével a kifujt anyagból legelőször a homok ülepedik le és alkalmas körülmények közt buckákban halmozódik föl. A buckák a sivatagokban, továbbá szeles partokon nagyon gyakori képződmények. Keletkezésük törvényeit Cholnoky Jenő vizsgálataiból ismerjük. Ott, ahonnan a homok elindul, hosszú halmokat, dünéket látunk egymással többé‑kevésbé párhuzamos sorokban. Ezek a dünék a szél irányára keresztben elnyuló, széltől épített homokgátak. Alakjuk folyton változik, állandó mozgásban vannak és a szél irányában haladnak. Továbbhaladásuk közben szétbomlanak elnyujtott ívalakú, a félhold alakjára emlékeztető képződményekre, melyeknek sarlóalakú két karja a szél irányában nyulik el. Ezek az úgynevezett barkhánok a szabadon mozgó homok tipusos képződményei. Szép barkhánok vannak a Duna‑Tisza közének buckavidékén, továbbá a delibláti homokpusztán is.

A dünék és barkhánok vándorlásuk közben nedvesebb, szélcsendesebb helyre érkezhetnek, itt ellepi őket a növényzet és megkötődnek. A megkötés emberi kéz munkája is lehet, de vannak más okai is. A megkötött homokterületek buckáit a szél hosszú gerincekké dolgozza át, amelyek a legmunkaképesebb szél irányában feküsznek.

A buckák közepes finomságú és meglehetősen egyforma anyagból állnak. A vizet jól áteresz­tik, mert a homokszemek aránylag nagyok és gömbölyüek, ennélfogva szövetük nyitott. Viszont éppen ezért nem is tartják vissza a vizet, az összes reájuk kerülő csapadék hamarosan a mélyebb szintekbe szalad és a hajszálcsövesség következtében visszatartott viz sokkal kevesebb, mint finomabb anyagokból álló üledékekben. A talajviz szintje felett a buckák ennélfogva kevesebb vizet tartalmaznak, mint a többi talajok. Ezért a buckákon, még esős vidékeken is, szárazságot türő növényzetet találunk.

A homokterületek túlságos vizet áteresztő képességét részben ellensulyozza az, hogy párolgás útján kevés vizet vesztenek. A párolgás a talajokban úgyanis mindig a talaj felszinéről megy végbe; a mélyebb rétegekben levő viznek előbb kapillárisan a felszinre kell jutnia és csak azután párologhat el. A viz kapilláris emelkedése csak akkor mehet végbe, ha a vizes hártyák, melyek a homokszemeket körülveszik, folytonosak az alsóbb nedves rétegektől a felszinig. Durva homokokban ezek a vizes hártyák aránylag ritkák, könnyen szakadnak meg úgy, hogy ha a felszinen a párolgás gyors, a felső rétegek kiszáradnak, még mielőtt kapilláris emelkedés útján uj nedvesség jöhetne oda. Ennek következtében az összeköttetés az alsóbb nedves rétegekkel megszünik, a viz nem emelkedik és nem is párolog el. A száraz felső homokréteg megvédi az alsóbb rétegekben levő nedvességet a párolgás ellen. A felső kiszáradt rétegnek ez a védőhatása okozza azt, hogy a homokbuckákban a felszin alatt 1‑2 deciméterre gyakran találunk nedves réteget. Ott ahol a talajviz nincs mélyen, ez a viz kapillárisan felemelkedett talajviz lehet, bár az egyenletes szemü homokokban a viz nem emelkedik magasra. A legtöbb esetben ez a buckanedvesség esővizből, de még inkább harmatból ered. Sok helyen, különösen ott, ahol a talajviz mélyen van, ez az így megőrzött buckanedvesség teszi lehetővé a növényzet megélhetését a homokon.

Ivalakú düne (barkhán) a Delibláton.
(CHOLNOKY után.)

A Duna‑Tisza közti homok termékenységét annak köszönheti, hogy a homok alatt néhány méternyire vizet át nem eresztő agyagréteg van. Ezen az esőviz meggyülik és talajvizet alkot, amely sehol sincs oly mélyen, hogy a mélyebbre hatoló gyökerek el ne érhessék.

A hulló por és lösz. Mi történik a homokterületekről kifujt finom porral? A szél erejének gyöngülésével ez is leülepszik. A homoksivatagokat rendszerint füves területek veszik körül, a füvek merev szárai a széláramot legyengítik és ennek következtében a szél terhének egy részétől megszabadul. A lehullott por a növények körül lerakódik és a növények megőrzik a további elhurcoltatástól. Amily mértékben a porréteg felhalmozódik, a növénytakaró is magasabb szintre emelkedik. Az elhalt növények gyökerei és szárai megmaradnak a lehullott porban, mindaddig mig el nem korhadnak; helyük üresen marad, ilyképp függélyes csövek kelet­keznek, melyek a porrétegbe nyulnak be. Ezek az üregek utólag megtelnek ásványos anyaggal, főleg szénsavas mésszel és okozzák ennek az üledéknek azt a hajlandóságát, hogy függőleges irányban könnyen hasad és meredek falakat formál. Ez az üledék a lösz. Az esősebb vidékekre vitt port az eső lecsaphatja a levegőből és a por ekkor többé‑kevésbé réteg­zett lösz alakjában halmozódik fel. A lösz anyagának eredete sokféle lehet. Lösz halmozódik fel a gleccserek alján levő üledékekből kifujt porból, továbbá a sivatagok porából, valamint a folyók ártereinek finom anyagából, is.

A lösz keletkezésének megfelelőleg rendkivül laza és likacsos kőzet. A vizet könnyen átereszti, jól szellőződik és mállása szolgáltatja hazánk legjobb talajait. Magyarországon a lösz nagy területeket borít főleg az Alföldön és Dunántúl. Népies neve sárgaföld. A lösz­vidéken az utak mélyen bevágódnak ebbe a laza anyagba, amely az utak mentén meredek falakat képezve áll meg. Egyes helyeken lakásokat is vájnak bele és ezek nem a legrosszabb lakások, mert a lösz aránylag száraz és jól szellőződik.

A gleccserek munkája. Hatalmas aprító és szállító eszközök végül a Föld felszinén mozgó nagy jégtömegek, a gleccserek. Ezek a hatalmas jégfelhalmozódások összezúzzák és lecsi­szolják a kőzetet, amely felett elhaladnak. A jég leszakító és őrlő működése következtében keletkezett törmelék szemcsenagysága a legfinomabb liszttől a hatalmas kőtömbig terjedhet. A finom anyag kőlisztből áll, agyag rendszerint hiányzik. A homokszemek szögletesek és üdék, ami azt mutatja, hogy friss kőzet szétzúzása révén keletkeztek.

Ha a gleccser jege elolvad, akkor a gleccser hordaléka visszamarad és morénáknak nevezett terepformákat szolgáltat. A morénákat anyaguk szemcsenagyságának nagy változatossága jellemzi, a kőlisztben kőtömböket is találunk beágyazva. A meg nem bolygatott morénában a durva és finom elemek belső elkeveredése következtében a pórusok térfogata csekély és ennélfogva vizet rekesztő rétegeket képeznek.

A gleccser olvadásakor képződő sok viz számos hegyi patakot táplál, melyek a gleccser hordalékát elviszik és annak legnagyobb részét a hegység lábánál, ahol a viz esése hirtelen csökken, lerakják. Ezt a folyóviz lerakta üledéket azután kikezdi a szél, kifujja belőle a finomabb anyagot, a homokból buckákat formál, mig a port messzire elviszi, hogy azután lösz alakjában rakja le.

Itt a természet nagy szállító erőinek együttes hatását látjuk, amely azt eredményezi, hogy majdnem minden üledék létrehozásában több tényező működik közre. A szállítást egyes esetekben főleg a viz, máskor a szél végzi, de rendszerint mind a két erőnek része van az üledék létrehozásában. A két erő közül a szél jóval gyengébb, de működési tere sokkal tágabb. A folyóviz mindig csak lefelé szállíthat anyagot és csak olyan helyre rakhatja azt le, mellyel közvetlen érintkezik. A szél ellenben a finom anyagot mindenüvé elviheti és így lehetséges az, hogy minden talajban találhatunk olyan ásványokat, melyek a talaj anyakőzetében nincse­nek meg. A szél az oka annak, hogy bizonyos hasznos ásványok, mint a foszforsavat tartal­mazó apatitok, minden talajban előfordulnak.

A fizikai mállás termékei még nem termőföldek. A fizikai mállás erői által létrehozott üledékek azonban még nem igazi talajok. Ezek kőzettörmelék felhalmozódások. Attól a kőzettől, melyből keletkeztek, csak felaprózott voltuk, lazaságuk különbözteti meg őket. Chémiai­lag ugyanazokból a vegyületekből állnak, mint az anyakőzet. Talajoknak majd csak akkor nevezzük ezeket az üledékeket, ha az őket átjáró levegő, viz és a rajtuk megtelepedő szervezetek hatására uj vegyületek keletkeztek bennök, melyek az eredeti kőzetben nincsenek meg. Ezek a vegyületek a chemiai és a biologiai mállás hatására jönnek létre és ezek változtatják át a kőzettörmeléket termőfölddé.